Itt van végre, megjött a boldog kikelet. A természettel minden ember együtt ünnepel. Zsendül a fű, kibújik az első kis hóvirág.
Rügyezni kezdenek a gyümölcsfák és az orgonák.
A csermely cserfesen csobogva fut-szalad tova, Hisz elolvadt a téli hó, nem áll az útjába. Zúgva-zsongnak a bogarak föl-le a határban, S gyűjtik a szorgos méhek a mézet a kaptárba.
A fecskék a hosszú útjuk után hazatérnek. A gólyák a háztetején vígan kelepelnek. A nap sugaraival meleget küld a földre. Az azúrkék ég színét szivárvány veszi körbe.
De ha a májusi fagy rátámad a világra, Hirtelen a sok virág a szirmait bezárja. Az állatok, s a bogarak dideregve fáznak, Az élőlények mindenhol a jó időre várnak.
A természetnek rendje, hogy megújul az élet, Ezzel biztatást adhat az emberi reménynek. Azt tanulhatjuk belőle, hogy újra kezdhetünk, Legyen ez a megújulás a közös ünnepünk!
Szeretettel köszöntelek....
"Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg "valahonnan" "bárhova" jutok,
talpam alá éles kövek görögnek.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S azt mondják, az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése