Egy idős férfi ül a padon, mellette egy fiatal újságot olvas. Egy közeli bokorra veréb száll, és csipogni kezd. Az öreg felkapja a fejét, és megkérdi: mi ez? A fiatal válaszol: veréb. A madárka közelebb repül, mire az öreg megkérdi: mi ez? A fiatal türelmetlenül horkanva válaszol: veréb! Még közelebb repül, és a jön az újabb kérdés: mi ez? Veréb, apuka, hogy nem fér be abba a meszes, szűk agyába!
Az öreg int egyet, és bemegy a házba, majd előbukkan egy régi naplóval a kezében.
Odalép a fiatalhoz és felolvassa: „A kisfiam három éves. Kint játszunk a homokozóban, és odarepült egy veréb. Megkérdezte, hogy mi az? Válaszoltam neki. Aztán még harminckétszer kérdezte meg ezt azon a délutánon, és én türelmesen válaszoltam neki mindig.
Szóval semmit nem vetek a szülők szemére, de az alábbit érdemes megfontolni.
Mindent tőlük láttunk. Ahogy minket neveltek, ahogy élték a saját életüket. Mi nem tudtuk az élet részleteit, csak egyet: a jó érzés jót jelent, a rossz rosszat. A felnőttek ez már elfelejtették. A kötelesség és a megfelelési vágy és minden más zűrzavaros dolog arra vette rá őket, hogy saját érzéseiket elfojtva cselekedjenek.
forrás: Palacskó András blogja
...és ez sajnos sokszor így is van....türelmetlenek vagyunk az idős emberekkel, szüleinkkel, mert nincs időnk,...mert sietünk,...mert nincs türelmünk.....hosszan sorolhatnám.....és mikor elmennek...mikor...végleg elmennek...akkor kezdünk el gondolkodni....mit is tettek Ők mi értünk.......milyen jó is lenne, ha még megsimogatnák fejünket.......,ha újra itt lennének...mennyi mindent másképp csinálnánk......
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése