Tél dala

Karácsony Ünnepén ...

Karácsonyi versek

Karácsonkor

Énhozzám is benézett a karácson,
Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
És rajta egy pár reszkető könyűt.

Menj el, karácson, menj innen sietve,
Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
S én magam, egyes-egyedűl vagyok.

Meleg szobám e gondolattól elhül.
Miként a jégcsap függ a ház ereszrül,
Ugy függ szivemről ez a gondolat.

Hej, be nem igy volt, nem igy néhanapján!
Ez ünnep sokszor be vigan virradt rám
Apám, anyám és testvérem között!

Oh aki együtt látta e családot,
Nem mindennapi boldogságot látott!
Mi boldogok valánk, mert jók valánk.

Embert szerettünk és istent imádtunk;

Akármikor jött a szegény, minálunk
Vigasztalást és kenyeret kapott.

Mi lett a díj? rövid jólét multával
Hosszú nagy inség… tenger, melyen által
Majd a halálnak

révéhez jutunk.

De a szegénység énnekem nem fájna,
Ha jó családom régi lombos fája
Ugy állna még, m

int álla hajdanán.

Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
Egy ág keletre, a másik nyugatra,
S éjszakra a törzs,

az öreg szülők.

Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
Ha én azt a kort újolag megérem,
Hol mind a négyünk e

gy asztalhoz űl?…

Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
Ámbár tudom, hogy

mindig csak hazudsz…

Isten veled, te szép családi élet!
Ki van rám mondva a kemény itélet,
Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.

Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
Mint vészt jelentő

üstökös az égen,
Magányos pályán

búsan bujdosom.

Pest, 1846

Télapó "Hull a pelyhes fehér hó"

Hull a hó…
Hull a hó! Jön a Jézuska! A varázsszó, ami lélegzetet fojt, ami ragyogó boldoggá tesz… Aminek
említésétıl órákig angyali jó leszek… Dobogó szívvel görcsösen tartom a ceruzát… Írok a
Jézuskának! A tanító néni nem mond semmit, csak azt, hogy írjak… Mit is írjak? Most lehet kérni,
de nem jut eszembe semmi… És szépen írni a Jézuskának… de a helyesírás! Még ebben nem
vagyok biztos. Vajon mit szól hozzá a Jézuska, meg az Angyal?…
De hátha nem is hoz majd semmit?… talán mégis…, mert tudja, hogy én szegény erdélyi gyermek
vagyok. Talán ruhát és cipıt hoz, mert arra van a legnagyobb szükségem. Hátha hoz nekem, amit
nagyon szeretnék… Amim még nem volt soha… Amit Bandikánál, a tanító bácsi fiánál láttam…
Meg a kirakatban… Hátha hoz valamit, hátha meglátná, hogy nekem nagy-nagy boldogság lenne,
ha akármit, akármilyen picike holmit, csak valamit hozna mégis.
Írok és kérek úgy ahogy tudok. Helyesírási hibával, lélegzetet visszafojtva, s boldogan…
Boróczy Márta
(Lejegyezte: vármegyei szociális gondozó)

Ember, ember, december... /Gyermekénekek./

Jég, jég, Jégapó,
hó, hó, Hóanyó
hegytetőre állnak,
onnan kiabálnak:

„Hé-hé, hé-hahó,
hé-hé, Télanyó!
Olvad már a hó,
jégre takaró.”

Sírdogál a sok gyerek:
– „Hógolyózni hol lehet?”

Jég, jég, Jégapó,
hó, hó, Hóanyó
Télanyónak integet,
többet immár nem tehet.

Jönnek a hófellegek…

Zambó Jimmy - A Szeretet Ünnepén

Túrmezei Erzsébet:
Adventi ház

Ádventi házunk van, sokablakos.
Minden este nyitunk egy ablakot.
Benn melegen kis fehér gyertya lángol,
és árad a fény minden ablakából.
Kis ablakokkal versenyt fénylenek
csodába bámuló gyermekszemek.

Ablaktábláin biztató írás:
eljő a mennyekből a Messiás.
S a nevét nevezik Csodálatosnak.
És fölemeli, akit megtaposnak.
És a békesség Fejedelme lesz:
szabadulást hoz, életet szerez.

Telnek a percek, múlnak a napok,
sorra kinyílnak mind az ablakok.
Ahány kis ablak, annyi szent ígéret.
Hívnak, biztatnak, csudákat beszélnek.
Mi áhítattal álljuk mind körül.
A ház sugárzik, és a szív örül.

Fehér falára festve sok gyerek.
Mind Betlehem felé igyekszenek.
Havas fenyő közt, ki gyalog, ki szánon,
kéz a kézbe', hogy kis kezük ne fázzon.
Sietve mennek mint a pásztorok.
Piros orcájuk bízva mosolyog.

De én egy másikat is ismerek.
Nem ilyen derűs, nem ilyen meleg.
Van-e gondom sok sötét ablakára?
Hiszen itt a karácsony nemsokára.
Nyitom-e sorra mindenegy napon
Krisztusra váró lélekablakom?

Mert az a lelkem is: ádventi ház.
És ha elalszik, hogyha nem vigyáz,
olyan sötét lesz majd karácsony-estén,
a fényt, vigaszt hiába is keresném.
Ha majd minden szem, minden szív ragyog,
akkor siratnám, hogy sötét vagyok.

Sötét lelkemen sötét ablakok,
táruljatok, örömre nyíljatok!
Ne legyen egy se zord, ne egy se zárva.
Ragyogjon mind a Messiásra várva!
Sötét ádventi ház, sokablakos!
Minden este nyíljék egy ablakod!

Szent ünnep van, gyújtsd a lángot,
Dúdolj boldog dallamot, kívánj szívből szép világot,
Kívánj békés holnapot, lásd a mosolyokon át a gyönyörű csodát,
A szívek fénylő angyalát, égen földön várnak ránk.

Advent, a négy gyertya

Nől a dér, álom jár,
hó kering az ág közt.
Karácsonynak ünnepe
lépeget a fák közt.

Weöres Sándor

December az úton
szánkóval szalad,
karácsonyi kedvvel
kincset osztogat.
Piros ünnepet hoz,
fenyők illatát,
hóember a kertben
kicsípi magát!

Sziránszki József és Klaudia

..csak, mert szeretem....

A nap

Édes nap, ha nem lennél,
virágzó föld mit ennél?
Mondd el, honnan meríted,
ki nem apadó készleted?
Ami élteti ezt a lényt,
azt az energikus fényt,
a melegéből táplálkozik,
s a fényéből színpompázik....

Tótháprád Ferenc: Tél, hó, jég

Tél, tél, tél,
havas tűlevél.
Fenyőerdő rengetege
apró pihékkel van tele,
az égig felér.

Hó, hó, hó,

ágat ringató.

A fa csúcsán mókus lépked,

kémleli a messzeséget,

mancsa közt dió.

Jég, jég, jég,
fehér messzeség.
Messzeségben – csirram-csörröm –,
krampusz ül a nagy bőröndön,
fogja a fejét.

Lóg, lóg, lóg,
lóg az orra, lóg.
Vigasztalják a gyerekek:
„Te is kaphatsz még eleget,
cukrot meg diót,
földimogyorót!”

Rhytom
Téli varázs

Csendesen ébred a város, nap nem kél vele még fel.
Lámpa világít ránk, fénye mutatja utunk.
Hó felhő sziluettje vidáman játszik az éggel.
Szép emléket idéz, általa múltba jutunk.







Visszatekintő gondolatunkkal szárnyal a szellem.
Csípi az arcunk dér, képzeletünk melegít.
Nincs, ami jobban védene minket ily hideg ellen.
Régi idők dala száll, szólama messze repít.

Köd foltját finoman szűrődő fény töri által.
Sejlik a tarka világ, színe örömre derít.
Már csak az ég fele szálló kémény füstje, mi árnyal.
Szüntelen ontja porát, tűzfalakat feketít.

Angyali áldást hullatván kezd sírni a felleg.
Minden könnye fagyott, mit szomorú szeme hint.
Cseppek a föld fele mégis, vígan együtt menetelnek
Pelyhei táncához, szél szava szól odakint.

Lágy takaróval fedve be mindent, megveti ágyát.
Lisztjét szórja le hó, tőle fehérlik a táj.
Elfedi természet báját, s az játssza halálát.
Mostoha sorsát most, tudja viselni, muszáj.

Van, ki csodálja e színtelen álmot. Van, ki nem érti,
hogy lehet szép ez a kép? Elme csodálja furán.
Tél kifakít mindent, élőt a fagyos keze sérti.
Néha varázsát csak, szív, aki látja csupán.

Mentovics Éva: Zúzmarás ágakon

Zúzmarából szőtt a tél
csipkekendőt éjjel,
hű segédje volt szél,
ő hintette széjjel,

ő vágtatott, reppent, szökkent
árkon át és bokron át,
ő terített fűre-fára
csipkefátylat, rokolyát.

Nézd, a pöttöm, reszkető
cinegemadár
széllelbélelt gúnyájában
ágról-ágra száll.

Boróka, meg bodza, csipke
nyújtja felé ágkarját:
– Szállj csak, szállj csak, apró cinke,
bogyóink már várnak rád!