Sírtál minden éjjel,
Könnyeid tengerével,
Visszahozni nem tudod már, ki messze jár...
Próbáld gondolatban,
Lassan láthatatlan leszel,
És követed az ég felé, hív egy új világ
Távolból, hozzád szól,
Amíg a földön élsz oda tartozol!
Várj még, s ha jó leszel
Hidd el Te is ide érkezel!

Ne sírj hát, hiszen hálát ad az ég,
Azokért Ki útra kel a fénnyel,
Ne félj a lelke él,
Csak elbújt egy felhő mögé...

Újból átölelnéd,
Lennél aki megvédenéd,
Mindentől, mindenkitől...
Némán elkísérnéd, felhőkön át,
De az ég kapuját nem lépheted át...

Engedd el, mennie kell,
Hiszen Ő a földnél jobbat érdemel!
Így jó, nem éred el,
De átölel majd ha jó leszel!

Ne sírj hát, hiszen hálát ad az ég,
Azokért Ki útra kel a fénnyel,
Ne félj a lelke él,
Csak elbújt egy felhő mögé...

Hidd el nincs vége még ha meghalunk,
Egy új világba indulunk...
A Földről elszökünk, de az ég kapuját,
Csak lelkünk lépi át...
 /Mester és tanítványa/ 

A néni fát vett,
egy apró, zöld fenyőt
Úgy vitte karjáában,
mint egy csecsemőt

Feldíszítette, tett rá
almát, diót
s hogy zene is szóljon,
bekapcsolta a Petőfi Rádiót

Ez az utolsó Karácsony egyedül,
hogy külön ünnepelünk
Jövőre biztosan sikerül
és majd újra együtt leszünk

Megterített egy személyre
a csupasz asztalon
Ma kivételesen két fogás volt,
hisz\' ez nagy alkalom

A fotelban ült,
kezében a bácsi fényképe
mióta elment, sokadszor,
most is megígérte, hogy

Ez az utolsó Karácsony egyedül.
hogy külön ünnepelünk
Jövőre biztosan sikerül
és majd együtt ünnepelünk
ott fenn...