TOMPA MIHÁLY (1817-1868)

A madár, fiaihoz




Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanitottalak?!
Vagy ha elmult s többé vissza nem jő
A vig ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!

Nagy vihar volt. Feldult berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:
S ti hallgattok? elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben máskép szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek ...
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!

Hozzatok dalt emlékül, a hajdan
Lomb- s virággal gazdag tájirúl;
Zengjétek meg a jövőt, ha majdan
E kopár föld ujra felvirúl.
Dalotokra könnyebben derül fény,
Hamarabb kihajt a holt berek;
A jelennek búját édesitvén:
Fiaim, csak énekeljetek!

A bokorban itt az ősi fészek,
Mely növelte könnyü szárnyatok;
Megpihenni most is abba tértek,
Bár a fellegek közt járjatok!
S most, hogy a szél összevissza tépte:
Ugy tennétek, mint az emberek?
Itt hagynátok, idegent cserélve ...?
- Fiaim, csak énekeljetek!


forrás: http://ospaloc.webnode.sk/paloc-falvak-gyujtemenye/dobfenek/

A sündisznó

http://youtu.be/vxyyiJv-NTg
http://youtu.be/KsYpDFUYdXY
http://youtu.be/dho22Z_Oxic





a lakásuk....és éjjel a járdán vonulnak... szuszognak...morognak :)))

Aranyosi Ervin: Ahogy a madarak…

Ma reggel ismét madárdalra keltem,
lágy fény derengett át az ablakon.
Csendben hallgattam, s odakint a kertben
egy apró kórus trillázgatott nagyon.
Vidám dalukból, áldott élet áradt,
Kicsi szívükben öröm zakatolt.
Háladalt zengve a gyönyörű világnak,
élve a jelent, s várva a holnapot.
Mi, emberek, vaj’ mért nem vesszük észre,
az életünk, pont ilyen egyszerű.
Boldog lehetsz, gondolj mindig a szépre,
arcodat fesse a megértő derű!
Adj végre szárnyat képzelt vágyaidnak!
Amit remélsz, az mind tiéd lehet!
Nem szab határt semmi sem álmaidnak,
amire gondolsz, el is érheted.
Hitetlenséged, lehet ami gátol,
az akadályt is csak te építed.
Mert minden gond megoldódik magától,
- mégis oly kevés ember érti meg.
Ne legyen nyögés, vége akarásnak,
a természet sosem erőlködik.
A folyók folynak, sorra utat vájnak,
az élet mindig magától működik.
Csodálkozz rá e szépséges világra,
élvezd a jelent, értékeld a mát!
Szemed, füled, s szíved nyisd végre tágra,
érezd az élet ragyogó dallamát!

A Bagoly Kisfiam kieszelte, hogy van valahol egy mindenható, aki megbünteti, ha rossz és csokoládét hoz, hogy ha jó. a nagyurat el is nevezte: - Bagoly! -mondta - ez a neve! - De úgy látszik, rám is hasonlít, mert nagy kerek szemüvege van a bagolynak: legalább is így mesélgeti a gyerek; s akármi történik a házban, az mind a bagoly műve lett. A bagoly vitt el reggel engem és estére ő vitt haza, a baglyot hívtuk, ha nem ízlett a gyereknek a vacsora, s Lóci megtette ezt is, azt is, amit azelőtt semmiképp, csak azért, hogy bebizonyítsa külön istene erejét. Nekem nem tetszett a bagoly, de tűrtem némán egy darabig. Tegnap azonban elővettem s faggatni kezdtem a kicsit: - Mond, Lóci, bagoly igazán van? - - Van hát! - Ismered? - Ismerem! - - De én nem tudok hinni benne, amíg nem látom, hogy milyen! - - Látni fogod! - jött tűzbe erre Lóci, s mérgesen otthagyott; s most a fejét tíz hosszú percig, gondolom, azon törte, hogy hogyan tudna meggyőzni engem, mert végül is előszedett valami fiók fenekéről egy régi rossz szemüveget, s jelentve, hogy a bagoly itt lesz, kiment az erkélyünkre, és már kiáltott is: - Ugye, látod? Itt van az ablaknál! benéz! Épp rád néz! Szemüvege is van! Itt a bagoly!... - Elhallgatott, s én láttam, hogy csakugyan ott van, a szemüveges alakot: láttam Lócit átszellemülten, ahogy benézett, komolyan és gőgösen, mint aki érzi, hogy rettentő szerepe van: láttam Lócit tágult szemekkel, sugarasan, mint egy szobor... S szaladtam a másik szobába a hírrel, hogy itt a bagoly,- és Lóci, mire visszatértünk, már bent volt, ugrált, kacagott, s szemében ragyogott az isten, aki a lelkében lakott.

Veled vagyok, hogy ne légy egyedül.
Ketten vagyunk, hogy újra eggyé váljunk.
Kívül vagyok, s lelkedben legbelül.
Külön váltunk, hogy egymásra találjunk.
Álom, s valóság, mint árnyék és a fény.
Megfoghatatlan, de minden benne van.
Örök körforgás és mozdulatlan tény.
Feloldódsz benne, mert határtalan.
Ne keress engem, kinyújtva két kezed!
Megfogni nem tudsz, s nem láthat szemed!
De rám találhatsz, ha szeretet vezet,
s befelé fordul szíved, s tekinteted!
Szemed elé, most tükröt tartok én,
szíveddel láss, merülj lelkedben el.
Ott megtalálsz, a lélek rejtekén.
Elcsendesülsz, s velem eggyé leszel.

Óperencia

fotó: Laczkó Ágota

Red Panda

Költözés

fotó: Gömöri Zoltán

Tótháprád Ferenc: Tél, hó, jég

Tél, tél, tél,
havas tűlevél.
Fenyőerdő rengetege
apró pihékkel van tele,
az égig felér.

Hó, hó, hó,

ágat ringató.

A fa csúcsán mókus lépked,

kémleli a messzeséget,

mancsa közt dió.

Jég, jég, jég,
fehér messzeség.
Messzeségben – csirram-csörröm –,
krampusz ül a nagy bőröndön,
fogja a fejét.

Lóg, lóg, lóg,
lóg az orra, lóg.
Vigasztalják a gyerekek:
„Te is kaphatsz még eleget,
cukrot meg diót,
földimogyorót!”

Rudolph