Este van, este van,
édesapa fáradt -
aranyhajú lányom,
te bonts nekem ágyat.
Szelíden te simítsd
puhára a vánkost,
ágyam szélire is,
te ülj ide mármost.
Homlokomon a bú
nagyon elborongott,
kicsi száddal róla
leheld el a gondot.
Virágfejecskédet
hajtsd szívem fölébe,
nevess éjszakára
csillagot beléje.
Mesélj is majd egyet
szegény apukádnak,
úgy mintha mesélnél
a hajasbabának:
“Volt egy szegény ember
nagy Meseországban,
nem volt mása csak egy
aranyhajú lánya…”
Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.
Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!" -
egyre csak azt hajtja.
Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.
Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.
Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.
Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.
