

"Küldd el a fényt, hogy jusson el oda, ahol vigasztalan a föld sok vándora."
Mindazokért, kiket nem láttunk már régen,
Akik velünk együtt ünnepelnek az égben,
Kiknek őrizgetjük szellemét,
Mindazokért egy-egy gyertya égjen.
Mindazokért, akik elzárkóznak a jótól,
Akik nincsenek itt, s nem is értenének a szóból,
Aki barát, de lehet még ellened is,
Mindazokért egy-egy gyertya égjen.
Égig érjen a fény, és mi úgy szereténk,
hogy sohase múljon el.
Égig érjen a fény egész életünkön át,
hogy nyithassa két szemét, ki mindig erre várt.
Mindazokért, kik ma egyedül ülnek a járdán,
Kikre család, gyermek, otthon rég nem vár már,
És mindenkiért, aki nem lehet itt,
Mindazokért egy-egy gyertya égjen.
Mindazokért, akik nem vették még észre,
Örök bilincs kell minden fegyvert fogó kézre
És mindenkiért, aki nem hiszi ezt,
Mindenkiért egy-egy gyertya égjen.
A reggel mosolya
Uram, olyan vagyok, mint a repülni tanuló kismadár.
Szárnyaim még gyengék, hogy a levegőben tartsanak, a hitem, hogy erősebbek lesznek, még kevés. Nézek ki a fészekből, tapogatom testemen az elmúlt zuhanások nyomait, irigykedek azokra a testvéreimre, akiknek már jól megy, és sajnálom azokat, akiknek még annyira sem, mint nekem. És közben azon gondolkodom, hogy talán lehet élni repülés nélkül is...
Uram, a madarak megtanulnak repülni. Te azért adtál szárnyakat nekik, mert a levegőben akarod látni őket, szabadon és tisztán, sártól és portól mentesen. Nekem is azért adtál észt, erőt és szívet, hogy okosan és jól éljek, s ne vesztegessem el kincseimet haszontalan és veszendő holmikra. Ha végignézek életemen, azt látom, hogy sokszor nem eszerint cselekedtem. Sok bukásomból annyit legalább megérthetek, hogy türelmes tanár vagy, és nem hagyod el a gyenge szárnyú madárfiókákat sem.
Uram, Te megígérted, hogy megtanítasz repülni, s ha jelenlegi állapotom nem is ad biztatást arra nézve, hogy tényleg így lesz, én hinni akarok szavaidnak. Hiszen Te többet látsz, mint én: tisztában vagy a jövendővel is - nemcsak a múlttal. Neked több az erőd, mint nekem, s ahol esetlen szárnycsapásaim nem képesek levegőben tartani földi súlyoktól nehéz testemet, te megemelsz kezeiddel, és könnyítesz terhemen. Ó, bárcsak mindig arra figyelnék, hogy Te milyen vagy, s nem arra, hogy én és testvéreim milyenek nem vagyunk!
Olyan vagyok, mint a repülni tanuló kismadár. Hittem szavadnak, és a fészek szélére álltam, s állok még ezerszer, ha ezerszer is elbukok.
Taníts repülni, Uram!
“Csak az tud élni, ki mindig nevet,
kiből kicsordul minden szeretet,
kinek lelke élettől vidám,
ki himnuszt zeng az élet alkonyán.
Ki az élet útján győztesen robog,
csak az tud élni,
ki mindig mosolyog!”
Amíg élünk -
visszatérünk,
fény a fényhez,
hol gyertya ég.
Tiszta szívvel,
ha Napba nézel,
tiéd lesz végleg,
mi volt tiéd.
Szó a szóhoz,
ha még elérhet,
egy útra téved,
ki összefér.
Ha megtalálod,
saját virágod,
Otthonod lesz,
s lesz hazád.
A Földnek, s az Égnek,
ha titkát majd megérted :
végtelen lesz a messzeség,
megtalálod, ki benned él.
Amíg élünk -
visszatérünk,
fény a fényhez,
hol gyertya ég.
Tiszta szívvel,
ha Napba nézel,
miénk lesz végleg,
mi volt miénk.
A Földnek, s az Égnek,
ha titkát majd megérted :
megismered majd -
hol van hazád,
felismered majd -
a szív szavát.
Amíg élünk -
visszatérünk,
fény a fényhez,
hol gyertya ég.
Tiszta szívvel,
ha Napba nézel,
lesz majd társad,
ki elkísér.
Szó a szóhoz,
elér majd végre,
visszatér majd
sok utazó.
Helyük lesz végleg,
Földön, s az Égen,
mondható lesz,
mi mondható.
A tapintatról és a gyöngédségről
Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség, mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak és mi olyan jó, hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat? S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban, felhők között közeledő, láthatatlan ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti.
A türelemről
Ez az emberi képesség, melyre legnehezebben tehetünk csak szert, ez a tulajdonság, mely ellen lényünk legtitkosabb ösztönei lázadoznak, mert halandók vagyunk, mert időnk kimért, mert csillagunk lefut: ez a legfájdalmasabb kötelesség, önmagunkkal, sorsunkkal s annak legmélyebb értelmével, munkánkkal szemben. Nincs igazi alkotás végtelen, az ember legtitkosabb alkata fölött úrnak maradni tudó türelem nélkül. Mert az alkotás soha nem bűvészmutatvány, villámgyors kunszt, sanzsé-passzé*, a cilinderből nem tud az alkotó műveket előhúzni. Nemcsak a lángész: türelem - maga a mű is türelem, az organikus fejlődés türelme, a visszatartás és érlelés csodája. Megtanulni a türelmet, életben és munkában, annyi, mint megtanulni a Teremtő titkát. Magold csak ezt a leckét, te nyugtalan és halandó.
Arról, hogyan kell élni és írni
Minden bölcs, kinek gondolatait megismernem sikerült, arra tanított, hogy élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben, mintha minden leírott mondatunk után a halál tenne pontot. Csak a halál érzelgés, félelem és oktalan gyávaság nélkül való tudata ad életünknek és írásunknak igazi magatartást. Végzetesen kell élni és írni, tehát nyugodtan, nagyon figyelmesen, egyforma erővel figyelve a világra és önmagunkra, értelmünkre és szenvedélyeinkre, az emberek szándékaira és a mindenséghez való kapcsolatainkra. Ez az egyetlen emberhez méltó magatartás: többet Isten sem kíván tőlünk. S nincs nagyobb bűn és hiúbb kísérlet, mint többet vagy mást akarni, mint amit Isten kíván tőlünk.