Műterem

A műterem kopott, öreg falán
Reám nevet száz ismeretlen ember.
Ez gyermek itt, az már nincs is talán,
Ez pocsolya, az kristálylelkű tenger.

Reám nevetnek bágyadtan, vígan
S az én arcomat mosolyogják össze.
Ez engem álmodik álmaiban,
Az engem átkoz, hogy szívét fürössze.

S én nem vagyok és nincsen más, csak ők,
A szomorúak és a nevetők
Az arcomat hogy összemosolyogják.

Mint szívemben a dolgok képei
Búsan és vígan összenevetik
Az Énnálam is erősebbnek arcát.

József Attila
1923. máj. 24.