






"Küldd el a fényt, hogy jusson el oda, ahol vigasztalan a föld sok vándora."
Ígértem már fűt-fát
Szilveszter éjjelén,
ám ezeket sohasem
teljesítettem eddig még.
Ím letelt egy újabb év,
s ígéretből megint van épp elég:
Most is fogadkozom, hogy
leszek nagyon szorgos,
ha kell, hát cipőt is pucolok,
a hűtőt időben olvasztom,
a leégett ételt gyorsan felkaparom,
a ruhát serényen vasalom.
Sohasem késem,
mindenre emlékszem,
s a ruhák, majd katonás rendben
lesznek a szekrényben.
Eh, miről is beszélek?
Ezek fontos dolgok lennének?
Egyet máris biztosan tudok:
Kicsire nem adok,
ami valóban fontos,
azt úgy is betartom!
Énhozzám is benézett a karácson,
Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
És rajta egy pár reszkető könyűt.
Menj el, karácson, menj innen sietve,
Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
S én magam, egyes-egyedűl vagyok.
Meleg szobám e gondolattól elhül.
Miként a jégcsap függ a ház ereszrül,
Ugy függ szivemről ez a gondolat.
Hej, be nem igy volt, nem igy néhanapján!
Ez ünnep sokszor be vigan virradt rám
Apám, anyám és testvérem között!
Oh aki együtt látta e családot,
Nem mindennapi boldogságot látott!
Mi boldogok valánk, mert jók valánk.
Embert szerettünk és istent imádtunk;
Akármikor jött a szegény, minálunk
Vigasztalást és kenyeret kapott.
Mi lett a díj? rövid jólét multával
Hosszú nagy inség… tenger, melyen által
Majd a halálnak
révéhez jutunk.
De a szegénység énnekem nem fájna,
Ha jó családom régi lombos fája
Ugy állna még, m
int álla hajdanán.
Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
Egy ág keletre, a másik nyugatra,
S éjszakra a törzs,
az öreg szülők.
Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
Ha én azt a kort újolag megérem,
Hol mind a négyünk e
gy asztalhoz űl?…
Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
Ámbár tudom, hogy
mindig csak hazudsz…
Isten veled, te szép családi élet!
Ki van rám mondva a kemény itélet,
Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.
Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
Mint vészt jelentő
üstökös az égen,
Magányos pályán
búsan bujdosom.
Pest, 1846