Tündérek

Áprily Lajos: Tündér-határon

A kunyhóm vadvirágos réten áll,
harangvirágos, kék tündér-határon.
A csillém minden reggel messze száll
és minden este újra visszavárom.

Tündér-határon túl csillagmohos
erdő-homályban tompán zeng a tárna.
A csillém minden reggel arra száll,
s megáll titokzatos kincsekre várva.

S ha néha tárna-súllyal érkezik,
olyan mámorral dús a ritka este,
dalol a hálám: ó, áldott a sok
parányi csákánytól kérges kezecske.

Áldott a csille, mert elémbe hull
emberkéztől, sugártól szűz aranyja,
s áldott a kedvem is, mert újra cseng
tengerfenékről fölmerült harangja.

De máskor - annyiszor! - olyan fukar,
irígy kezekkel várják túl a törpék,
szomjú ölébe mitse töltenek,
hogy a kedvem harangját összetörjék.

Hegy árnya nő, madárka-szó csitul
s régóta várok már az alkonyatra,
s a fák fölött a csille fölmerül:
vajon mit hoz, mi titkot tartogat ma?

Megáll s kilendül páros ajtaja,
mint két szomorú szárny az esti pillén -
s kezem csalódva visszahull: megint,
megint üresen érkezett a csillém.