Aranyosi Ervin: Halottaknak napján

Halottaknak napján,
gondolkozz el, kérlek!
Mennyire fontosak
azok, akik élnek?
Milyen gyak ran gondolsz
rájuk szeretettel?
Jelenthet-e annyit,
mint ki régen ment el?
Ilyenkor az ember
temetőbe jár ki,
Elmúlt szeretteit
véli megtalálni.
Közben annyin élnek
magányosan, távol,
kire nem jut idő,
kit a szív nem ápol.
Pedig a halottak
a szívünkben élnek.
A hétköznapokba
bőven beleférnek.
M’ért nincs az élőkért
ugyanilyen ünnep,
ami lángra gyújtja
apró mécsesünket.

Aki elment, jól van,
csak egy más világon,
s nem tud örvendezni
levágott virágon.
Földdé porladt testet
látogatsz a sírnál.
Élőkért tehetnél,
ahelyett, hogy sírnál!


Oly sok a magányos,
kinek nem jut semmi.
Ki örülni tudna,
ha tudnák szeretni.
Ám ezt meg se látod
- tudod – attól félek.
Megbékélni kéne,
s nem visz rá a lélek.
Vársz, amíg késő lesz,
mikor már nem bánthat,
akkor száll szívedre,
majd a gyász, a bánat.
S jön halottak napja,
s mész a temetőbe,
bocsánatot kérni,
s elbúcsúzni tőle…

VALAKIT MINDIG VISSZASÍRUNK.......

emlékezés....csendben...egyszerűen....
2011.

............................................

Emlékezés,Búcsú,Halottainkra emlékezünk.mp4

Hiányzik egy érzés, egy szó, egy élet.
Hiányzik minden, mi körülölelt téged!
Kedves melegséged, ölelő karjaid,
Szemed fénye, mosolygó ajkaid.
Az égre nézek, hol egy csillag ragyog,
Tudom őriznek téged az angyalok! "

Én a magas égre néztem, önzőn,
s nem láttam, hogy itt a földön
kihunyni készül egy gyertya-láng.
Apám elment, s ott a sírnál,
ahonnan még egyszer visszanézett,
sírtam, s nem gondoltam semmi szépet.
Most az idő már új lapot nyitott,
s a szavak miket számba adott,
megértek talán, hogy formát öltsenek.

Apu, most elmondom Neked,
amit úgyis tudtál, bízom benne,
bár nem volt szavakba öntve,
hogy erős karó voltál nékem
sorsom orkános szelében.
Hajóm alatt Te voltál a hullám,
s árbócomon a vitorla,
mi sérült életemet gyengéden
biztonságos partra sodorta.
Fészek voltál, ahová vissza-szállhatott
lelkem, ez az örök vándorló madár,
s röptettél, mikor hivott a látóhatár.
Nem kérdeztem meg soha Tőled,
hogy beváltottam-e reményeidet,
mikor kóborlásaimra indulva
arcomra csókoltál útlevelet.
Nem mondtam el soha, mit álmodtam,
pedig álmaimat is Tőled kaptam,
most már tudom, mert úgy váltak valóra
mintha abban is a Te kezed volna.

Most felnézek, és kinyitom az eget
még egy percre, hogy el mondjam Neked,
hogy megnyugtassalak, nem vagyok árva,
mert itt vagy velem, a lelkembe zárva,
s most én őrizlek, védelek,
míg felettem is elszállnak a hűtlen évek.

S mielőtt bezárulna az ég,
még két szót fel kiáltanék,
mit ritkán mondtam, azután elengedlek:
Apu, szeretlek!